2021 Jún 04 09:14

Tahitótfalu helytörténetének jeles kutatója, G. Szalai István írása a trianoni békediktátum aláírásának 101. évfordulójára

 

A 101. Trianon-évforduló…

A Trianon miatt rám is nehezedő súlyos lelki teher, és hozadékai késztettek arra, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánkról, - miként korábban a Községi Tájékoztatóban  13-szor igyekeztem annak mibenlétét fölvázolni a Tisztelt Olvasónak – ismét megkíséreljem egy összefoglalóban, a 101. évforduló kapcsán más, valósághű megközelítéssel megjeleníteni azt. (Annál is inkább, mert az előzőekben a tragédia okait, következményeit, ahogy a magam korlátai, és a lehetőségek engedték, elég részletesen taglaltam, tehát, erre itt már nincs szükség.) Ezekkel szemben általános hiányérzete lehet bárkinek a tekintetben, hogy „Trianonjaink” orvoslására milyen megoldások jöhetnének számításba, hiszen erről  alig esik szó.(Talán kényes mivolta miatt is.) Erre való tekintettel próbálom megfogalmazni az alábbiakat, kellő felelősségtudattal:

manapság, hál ’Istennek, számos érzelmi megnyilvánulás, felfokozott várakozás, és jogos remény  fejeződik ki a nyilvánosság előtt a hajdan volt nemzeti nagyság visszaállítására, az ilyen fogalmazásokkal, követelésekkel  is,  mint pl. „Mindent vissza!, - Igazságot Magyarországnak!, - Vesszen Trianon!”, és még sok más. Egyáltalán nem vitatva ezek érzelmi mibenlétének fontosságát, jogosságukat, azonban mélységes önvizsgálatot kell tartanunk az ilyen kijelentések valóságos mivoltáról, megvalósíthatóságáról. Innentől kezdve a szigorú valóság háttérbe tereli a jogos, de megvalósíthatóságuk átmeneti érvényesítésének igen bonyolult kérdéseit. Természetesen, miután van fájón szívbéli, örömteli tapasztalatunk, nem kevés, az 1938-1944 közötti bécsi döntések következményeiről a magyarság javára, és ellenére, vissza kell utalnunk eme tapasztalatokra, hogy ne követhessünk el a jövőben, ama kellő időben hasonló hibákat.  Mint olyan Esze Tamás-féle talpas, a magam hétköznapi szintjén, természetszerűleg nem tudhatok, és nem is akarhatnék vállalkozni magasröptű elmélkedésekkel egy teljes körű metszet fölvázolására. De egy nem teljes körűre, figyelemfelhívás, és közös gondolkodásra történő késztetés kényszerű okán, a remény megtartása mellett, mégis kísérletet teszek:

- Az nem lehet kétséges, hogy – akár tetszik, akár nem, - ilyen horderejű cselekedeteknek, tehát történelmi, 1000 éves magyar hazánk teljes nagyságban történő újraépítésének, nincsenek meg sem ma, és nem is lesznek meg a feltételei, még akkor sem, ha a kedvező körülmények, és az alant vázolt egyéb feltételek rendelkezésünkre állnának.

- Maradéktalanul visszaállítani az 1937-38-40 es határokat is, igen merész, sok-sok áldozattal járó erőfeszítéseknek tűnne, bár nem lehetetlennek… Érdemes lenne alapul vennünk a visszacsatolásokat úgy bő 80 évvel ez előtt szorgalmazott magyar kormánypolitika alaptéziseit, fájdalmas, de a valósághoz hű, józan elgondolásait. Abból is kiindulva, hogy egy valamikori rendezésnek ezek lehetnének a kiindulópontjai… !

- Mint az utóbbi 100 év alatt egyharmadára zsugorított, rendszeresen anyagilag, fizikai-szellemi mivoltában megrabolt csonka ország, belátható időn belül, - minden szükséges feltétel mellett is –nem nőheti ki magát erőteljes olyan középhatalommá, amely mint tényező, számíthatna egy nagyhatalom reményteljes támogatására. Ha ilyen mégis létezne, meg kéne ismernünk annak hitelességét, kiszámíthatóságát, és felmérnünk, hogyan lehetne az adok-kapok egyensúlyt fönntartani?

- A 21.szd.-ra szétzilált nemzettudatú hazai társadalom megléte mellett álmodni sem lehet nagyratörő, határokat mozgató, nemzetegyesítő törekvésekről. Egy olyan erős, nemzettudatilag kemény, keresztyén értékek mentén élő, cselekvő társadalomra lenne szükség, amely már kivetette magából belső árulóit, és miként Trianon után alig 20 évvel, teljes elkötelezettség mellett tett/tesz tanúbizonyságot  egyes elcsatolt részeink visszaszerzése mellett.

-Ez pedig magasfokú szellemi érettséget követel meg a társadalom részéről,  mely társadalom szilárd erkölcsi-anyagi támogatásával áll a nemzetegyesítést érvényesíteni akaró kormánypolitika, és annak lehetséges katonai erőfeszítései mögött. Egy ilyen érettségi fok elérése hosszú időt, igen következetes oktatáspolitikát követel meg, amely része kellene, hogy legyen a mindennapoknak! S ebben következetes szerepvállalásra volna szükség az országban lévő/működő?/ civil szervezetek, mindenféle társulások, egyletek, körök, és nagy részben a történelmi egyházak hathatós  részvételének is. Divat ma szólni arról, hogy a papok ne politizáljanak. Lássuk, mit jelentett a görög ortodoxia közel 200 éves tevékenysége Erdély megszerzéséért, miután Klein püspökük útjára indította 1735-től a dákó-román elméletet?  Röviden: az ortodox papság szerezte meg Erdélyt, könyörtelenül belevésve híveikbe az erdélyi oláh, és a nagy-román  felsőbbrendűséget, minden lehetséges módon irtva a magyar egyházakat is. Istenükre hivatkozva, és tüzelve a hírhedt magyar irtásokat, megbontva a több száz éves etnikai egyensúlyt.(Pontosabban a magyar többséget.) Politikusaik csak a „sajátos”román lélekre/lelkületre jellemző „politizállással” teljesítették ki azokat, sajnos, eredményesen./(Nem lenne szerencsés megtapasztalni, hogy ilyen előzmények után manapság a magyar sokféle, de egyféle a román, a szlovák, stb.)

- Ehhez kell egy példátlanul erős, megfelelő tartalékokkal rendelkező modern, 21. századi nemzetgazdaság.

- Az előbbi kettő jelenthet egy megbízható háttértámogatást egy, a távolabbi közelségében is magas szinten cselekvőképes, szellemiségében-lelkiségében elkötelezett, össztársadalmi támogatottságú modern hadseregnek.

- Ebben a folyamatban, mint szerves résznek, jelen kellene lennie a kisebbségbe szorított magyarságnak, amelynek a felkészültségéről, együttműködési/részvételi hajlandóságáról, készségéről, lehetőségeiről egy anyaországi politikának hitelesen „képben” kellene lennie. /Erről még lentebb…/

- Ugyan így ismernünk kellene az e párharcokban érintett, környező, egykor belőlünk javadalmazott országok mind azon körülményeit, amelyeket a mi szempontunkból is fentebb fontosnak tartunk.

- Az ember, ha úgy tetszik, mióta „lejött a fáról” nem ismer más fennhatóságot, mint az erőt. Istenről nem is beszélve, sajnos. /Nem csak a politikában, hanem a hétköznapokban is meglévő jelenség./ Nézzük meg egy, 2021-es katonapolitikai szakértők nagyjábóli összegzését: mi történne egy magyar-román/ román-magyar katonai konfliktus esetében, felmérve az erőviszonyokat, lehetséges kimenetelüket?

-A mai magyar hadsereg aktív létszáma 33 ezer fő, 44 ezer tartalékossal./A hadászati technika nagyjából tükrözi a létszámbéli különbségeket is. Tehát, nem sorolom fel a tankokat, ágyúkat, repülőgépeket, stb./ - Románia: 70 ezer fős aktív létszám mellett 50 ezer tartalékossal. – Ukrajna: 250 ezer aktív, közel 1 millió tartalékossal. – Szlovákia: 17-20 ezer aktívval. – Csehország: 40 ezer aktívval. – Szerbia: 30 ezer, ill. 50 ezer tartalékossal. – Horvátország: 16 ezer aktívval. – Lengyelország: 100 ezer aktívval, 50 ezer belföldi védelmi erővel…  A világban a magyar katonai erő az 55., Ausztria az 56., Szlovákia a 60., Szerbia a 79. helyen áll. /2019/ Nem sok kétségem van afelől, hogy bármely csatlós országgal kerülnénk szembe, a gyorsan újraélesztett kisantant nyomban összefogna, hogy összeroppantson. Ezért jelenthetne valamelyes biztosítékot egy nagyhatalmi erő, ami miatt ellenségeink a lábhoz tett fegyvert neki kellene, hogy támasszák a tárgyalóasztalnak.

- Egy román konfliktus végkifejlete a katonapolitikusok szerint a kezdeti, Nagyvárad esetleges visszafoglalása után, a románok mindig is dédelgetett álmának, a Tiszáig nyúló határaik létrehozásának lehetőségét jelenthetné. – Horvátország legfeljebb Dunaújvárosig tudna ideiglenesen beékelődni hazánkba, míg a szerbek Szeged-Kecskemét körzetéig, azzal, hogy nem tudnák megtartani ezeket./Nem szóltak a szlovákokról, ukránokról./

-A „szakértők” nem vették figyelembe az egyes idegen országok hadseregeiben szolgáló magyarok, a civil lakosság  mellettünk való esetleges kiállását, (Ideális állapotot feltételezve: a világban szétszórt több milliós magyarság viszonyulását…) és azt a súlyos történelmi példából esetleg adódó állapotot, ami akkor alakulna ki, ha a védtelen magyar polgári lakosságra rászabadítanák az 1794-s Horia-Closca  lázadás, és az 1848-49-ben, 1919-ben Erdélyt vérengző módon lerohanó hegyi mócok tízezreit. Mind ezen tényezők indokolttá tennék minden bizonnyal egy kedvező nemzetközi helyzet, és egy mellettünk kiálló nagyhatalom garanciáit. – Nem mellőzhetjük a kisebbségben lévő magyarság létszámbéli helyzetének alakulását, másképpen: beolvadási készségét/kényszerét/fogyását, a civilizált korlátok közül kiszabaduló többségi nemzetek magyarellenes, tragédiák árán már „megszokott” magatartását sem. (Egy magas rangú magyar katonai vezető állapította meg a világháború végén: a magyar katona nem gyűlölte ellenségét, az pedig gyűlölte a magyart, ezért vesztettünk csatákat.)

Volt nemzetünk dicső, és egyben sokszor szomorú/tragikus történelmében egyszer egy 300 év, a honfoglalástól a tatárjárásig, ami alatt a keresztyénséggel befogadtuk a román stílust, a nyugati gótikát kultúránkba, művészetünkbe, stb. – Utána volt 200 évünk ismét az előbbi alapon befogadni a reneszánszot minden áldásával. – A következő bő 200 év honvédő háborúi ellenére is, a magyarok kivívták, megtartották megmaradásuk lehetőségeit. – Ez után már csak 150 évünk adatott ugyan erre, de a reneszánsz folytatásaként lassan kibontakozott a barokk, majd a klasszicizmus is,  nemzetvédő küzdelmeink mentén… A Nagy Háború, és Trianonig, a nemzetnek már csak bő két emberöltő jutott „önmagára.” Ezekkel azt szerettem volna érzékeltetni azt, hogy felvirágzást hozó századokon, és nehezeken túl is sikerült megmaradnunk. És azt is, hogy a „modern” korok felé történő haladtunkban egyre fogyott a javunkat szolgáló, és egyre tágult az ellenünk dolgozó idő. És nagyon komolyan kell vennünk ennek a jelenségnek a mibenlétét a jövőben is. Jó/rossz példa erre az elmúlt 100 évünk, és szolgáljon figyelmeztetésül a küszöbön toporgó jövő./

Az összegzésben szeretnék utalni a 21.szd. reánk nehezedő nyomása, terhei mellett a megmaradásunkat  fenyegető, világméretű  politikai,  gazdasági, erkölcsi kulturkáosz, a hajdani világot előrevivő klasszikus „ideológiák” kiszorításával szemben jelentkező gyorstalpaló eszmei, politikai/meg nem határozható  híg „ideológiák”/ áramlatok világfelforgató törekvéseire… Melyekkel szemben, egy porszemnyi kis ország maroknyi népének helyben maradásos menekülési útvonalait kellene kikövezni… Ehhez pedig a fentebb említett értékek mellé igazmondó klasszikusaink hiteles javallatait igyekszem alapvető rendezőelvek mellé megidézni: - „… szólok hozzátok testvéreim,… régi hibákba ne essetek,… szorítsátok egymás kezét még jobban… s ne fussatok külön kis célok után, … eszetekben tartsátok a parancsolatot, ahogy azt a súlyos idők vallani tanították: szeresd a Te népedet, nemzetedet, jobban, mint önmagadat,… tiszteld otthonodat, és a földet, melyen élsz, hogy maradékaid is hosszú életet élhessenek rajta. Ha ezt megtartod, szenvedések népe: áldjon meg Téged az Úr, és őrizzen meg Téged… a történelem kereke gyakorta fordul… az marad meg csupán ki igazsággal jár s keményen markol… ha pedig elfelejti a ti fületek a nemzet törvényeit… miket vérrel s kínnal tanult, … bizony mondom, pusztulás lészen akkor és döghalál.” (Wass A. Jönnek/) – „… a civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át /az egymás iránti/ szeretet nemzetévé, s meglássátok, attól a pillanattól veletek lesz az Isten. Megmaradásunknak… a magyar sors jobbrafordulásának ez az egyetlen lehetősége… ne féljetek, ne csüggedjetek… bízzatok az Úrban! Kimenti nemzetünket a gonoszak kezéből. Csak legyetek hűségesek, jók, és igazak!” (Wass A. Magyar örökségünk) És ha ezekkel együtt úgy teszünk, miként Reményik Sándor kiáltotta a világba Trianon után: „… hogy bár megroppant karunk ereje, Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!” – nem gyengébbek, de erősebbek leszünk. Együtt vallom gr. Széchenyi Istvánnal: … „Magyarország – volt- én azt szeretném hinni: lesz!” – Szokták mondani: a remény hal meg utoljára! Szerintem nem akkor, ha az hitből táplálkozik… s akkor vezetni fog bennünket a betlehemi csillag, s akkor Advent lesz a magyar hazán, nem csak a Hargita fölött… (Mind ezekhez hozzátartozónak vélem: elítélnek minket, támadnak, kritizálnak, mert mi, magyarok meggyőződéssel valljuk, hogy Trianont „rendezni” kell, igazságos alapon. Velük szemben felteszek egy egyszerű kérdést: mutassanak nekem széles e világban csak egyetlen egy olyan embert,- akár önmaguk közül is - aki egy életen át tisztességesen dolgozva nem akarná visszakapni, - mondjuk a törvény/igazság mentén a tőle elorzott/elrabolt javait? Akkor miért nem értelmezhető az, ha egy ország/ egy nemzet/egy nép, ugyan így visszaköveteli egy 1000 éven át vérrel/munkával teremtett országát/részeit, még mindig az igazságra hivatkozva?!)

(A 2022-es választások döntik el: lesz-e valaha nemzetépítés, vagy eltörlik a hazai-külhoni magyarságot…?!)

 

  1. Szalai István, Tahitótfalu, 2021. Június

 

-

 G. Szalai István korábbi írása a 95. évfordulóra:

TRIANON…Trianon…TRIANON…Trianon… A magyar nemzet ezredéves, egyben a 20.századi legnagyobb tragédiájának, Trianonnak, 95!, és az első  bécsi döntésnek 77. évfordulójára…(I)

(Avagy, a magyarságvesztés további kísérletei, és a megmaradás művészete 1100, és még több év alatt. Teljesség nélkül. Mert nem ismerjük a múlt összes, és nem ismerhetjük a jövő egyetlen titkát sem.) (Ez úton szeretném kifejezni tiszteletemet ebben, -s az augusztusi számban is – azon tótfalusi férfiaknak, akik leventeként, vagy katonaként részt vettek azon történelmi, sorsfordítós eseményekben, amelyeket bécsi döntéseknek nevezünk, s akiket már az óta magához szólított a Hadak Ura. Azért, hogy Csaba királyfi csillagösvényein őrködjenek a szent magyar haza felett!)

Mint a címsorban is, úgy hullámzott, és hullámzik –miként Székelyföld ősi bércein hangzott a lármafák üzenete- 95 év óta a Kárpát-haza hegyein-völgyein át ama nap délutánján fél ötkor elhangzott harangszónak csengése-bongása, veszedelmet hozó-jelentő, az érző-vérző jó magyar szívet, lelket megrengető kongása. Apáink még térdre hullottak hallatán. Mert beleépült minden idegszálukba egy ezeréves európai, jobb sorsra érdemes nemzet végzetesnek hitt megcsonkításának, elpusztításának félelme, döbbenete. S a felrianó kérdés: miért?! S az, hogy hogyan lesz ez után? S az, hogy a magukat európai kultúrnemzetek vezetőinek tartó politikai barbár hentesek egy ezer éven át tökéletesnek kiküzdött nemzettest tudatlan, érzéketlen megcsonkításával-már akkor is megtagadva az európai keresztyénség alapelveit-mekkora, az emberiség történelmében példátlan történelmi bűnt követnek el?! S az is, hogy lesz-e egyáltalán, s vajon mikor, egy testi-lelki gyógyulás, szívbéli megnyugvás? Ami csak az elszakítottak újbóli megépítésével lehetséges.(Úgy vélem, ez az érzés még most is erősen jelen van, határon kívül, avagy belül) Egy nemzet hordozta két keserves évtizeden át mindennapi imáiban-kicsinytől aggastyánig-a „Hiszekegyet”: „…hiszek, hiszek, egy isteni örök igazságban. Hiszek Magyarország föltámadásában.” S igazán hittek. Mert az azt követő 20 év Csonka-Magyarországa lélekben-szellemiségében, hazaszeretetében, anyagi javai tekintetében talpra állt. (Ne feledjük, hogy előtte néhány évvel közel 3/4 millió magyar maradt a harctereken, s a háború mellett a kommunista forradalom is megroggyantotta a nemzetet! A magyar sorstragédia része, hogy az első 10 év alatt (1921-1931) az országot talpra állító miniszterelnökünket szovjetoroszországi börtönben pusztították el!) S a nemzet mégis készen, felkészülten fogadta a magyarnak ezer éven át ritkán megadatott történelmi sorsforduló őt megillető, jogos hozadékát: a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély, a Délvidék magyarjainak visszatérését a biztonságosnak remélt anyai ölbe. Az édesanya, s a gyermekek öröme, boldogsága határtalan volt. S ami még mai is erőforrás! Bebizonyosodott, hogy holtnak hitt testrészek újraéledhetnek. Megindult a szellemi-lelki, mindennapos vérkeringés, hogy az anyatesttel együtt megerősödve egy nemzet sorsa – Európáért való küzdelmei, áldozatai okán-jogán is – ismét jobbra forduljon. A Mindenható Isten azonban nemzetünket további, súlyos megpróbáltatásokkal terhelte. Melyek közül a legbénítóbb egy mostoha, a magyar szellemiségtől teljesen idegen ideológia embert, erkölcsöt, egy ezer éven át építő csodálatos értékrendet romhalmazzá pusztító folyamata, az, ami miatt ma már alig-alig hatol el a magyar lélekig a fenti harangszó fájdalmas szava. S többek között azért is, mert miként az ember sem tudja időnként pontosan megmondani orvosának hol fáj, úgy orvosa sem tudja sokszor megmondani, hogyan gyógyítson ilyenkor a legjobban? Ezért, felidézem a szentistváni ezer éves Magyarország azon területi-gazdasági, és egyéb fontos jellemzőinek veszteséglistáját, amelynek ismeretében könnyebben meg tudjuk határozni, hogy nekünk, magyaroknak mi, s miért is fáj?

  • „Az ország területe Horvátszlavonországgal együtt Trianon előtt 325.411 km²- nélküle: 282.870 km². Utána,  ma: 93.073 km²
  • Az ország lakossága 7.515.886-re csökkent.( Közel 20 millióról.)
  • Csehszlovákiához csatolták az „Örök Felvidéket”: 1.084.343 magyart
  • Romániához 1.704.851 magyart
  • Jugoszláviához 563.545 –öt,
  • Ausztriához 64.646 magyart,
  • Olaszországhoz 6.493-at, Lengyelországhoz 24.880 fős magyar-lengyel vegyes lakosságot.
  • A területből kapott: Cseh/Szlovákia 62.937 km²-t,
  • Románia 102.787 km²-t, Jugoszlávia 63.497 km²-t, Ausztria 4.926 km²-t, Olaszország 21 km²-t, Lengyelország 589 km²-t.
  • Az ország több, mint 14 ezer helységéből /város,falu/ mára maradt 3200! Trianon előtti 137 városunkból a diktátum 95 várost helyezett idegen hatalom alá.

Trianon előtt                                                                                                    Után

Vasútaink hossza 22.081 km    -                                                                  8363km

(A vasúti berendezések 64%-a, a gördülőállomány 80%-a elveszett.)

Szántóföldünk: 24.781127 kat.hold             -                                           9.568.630 kat. hold (A termőföld 64%-a)

Rét, legelő: 12.077.913 kat.hold        -                                                      2.902.531 kat.hold

Erdeink: 15.223.917 kat.hold       -                                                             1.825.181 kat.hold (88%-a)

Szőlőink: 600.444 kat.hold     -                                                                    375.032 kat.hold

Állatállományunk: szarvasmarha 7.319.121 db     -                             2.149.756 db

Ló: 2.351.481 db         -                                                                                    896.498 db

Juh: 8.548.204 db       -                                                                                    2.406.041 db

Sertés: 7.580.446 db            -                                                                         3.322.407 db

Megtermett búza: 44.497.421 mázsa      -                                              19.950.076 mázsa

Rozs: 13.225.493 mázsa        -                                                                      8.042.139. mázsa

Árpa.  15.628.568 mázsa         -                                                                    7.141.212 mázsa

Zab: 13.366.160 mázsa       -                                                                         4.404.705 mázsa

Kukorica: 48.132.242 mázsa    -                                                                  15.055.696 mázsa

Ipartelepeink száma: 4.688     -                                                                    2.075  (Az ipar 56%-a.)

Össztermelés értéke: 3.135.169.148 korona    -                                   1.644.467.790 korona

Feketeszén termelés: 10.972.546 mázsa         -                                     7.992.068 mázsa

Barnaszén: 81.636.167 mázsa       -                                                            56.770.119 mázsa

Vas: 3.883.470 mázsa          -                                                                         1.225.192 mázsa

Vasérc: 12.382.683 mázsa             -                                                             2.096.232 mázsa  (83%-a került idegen kézre.)

Mangánérc: 117.094 mázsa                                                                       - mind elvesztettük

Antiononérc: 114.273 mázsa                                                                     - mind elvesztettük

Horganyérc: 1.330 mázsa                                                                            - mind elvesztettük

Rézérc. 104.642 mázsa                                                                                 - mind elvesztettük

Arany-és ezüstérc: 3.019.308 mázsa                                                       - mind elvesztettük

Bauxit: 590.670 mázsa - mind elvesztettük

Kőolaj: 65.363 mázsa               - mind elvesztettük                                                                      -

Só: 2.483.471 mázsa - mind elvesztettük

Az össztermelés értéke: 205.349.300 korona     Trianon után:                                84.515.389 korona

 

Ezeken túl, Magyarországot akkori 300 millió USD kártérítés megfizetésére kötelezték, amiből Oroszország 200 milliót, Jugoszlávia és Csehszlovákia 50-50 millió USD-t kapott. (A Magyar királyi Statisztikai Hivatal korabeli jelentése.) (Figyelemreméltó: az I.vh.-ban a kitűnő magyar pilóták Szerbia, Olaszország, Oroszország, Románia, s az Adria felett harcoltak. A legjobbak 19,17,16 légi győzelmet arattak! Volt, aki háromszor nyert arany vitézségi érmet! Trianon betiltotta a magyar katonai repülést, és hogy, hogy nem, Románia volt az, ami részére az antant-természetesen elfogulatlanul-a megmaradt 77 repülőgépből 66 –ot hadizsákmányként neki ítélt!)

A Szerződés záradéka szerint az aláíró felek kötelezettséget vállaltak a területükön élő valamennyi nemzeti kisebbség jogainak maradéktalan biztosítására!!! Hogy lehet az, hogy széles e világban senkit sem zavar - az aláírást kikényszerítők közül különösen nem, a kedvezményezetteket EU tagként sem, az (ha ez egyáltalán mond valamit) - hogy semmibe veszik, arcátlanul kijátszva a világot –miként 95 év alatt is-„kötelezettségeiket?!”

 

Már csak ezek után is mondja valaki azt, hogy a magyar nacionalista!

Maradtak a nyugtalanító kérdések – melyeket 95 év alatt sem válaszolt meg senki,- a „csodált” Európa sem: „Magyar kérdések” /Szentantalfai Lajos/  ( A  Föld Naptára 1929)

„Isten, ki ura vagy a jövendőnek, Kit Hadurnak neveztek őseink,

Óriás birodalmak rombadőlnek, Hatalmas karod, hogyha egyet int.

Miért hoztad ki messze Ázsiából, Szittya magyarok vándor seregét,

Miért hevült szívük a forró vágytól, Hogy ezt a földet honukká tegyék?

Miért vezetted ide e nemzetet, Ha ezeréves hazánk elveszett?

 

Tíz századig kezünkben véres karddal, Miért álltunk őrt Nyugat, Kelet között,

Magyar a rokon tatár-török fajjal, Sajó, Mohács mellett miért küzködött?

Miért kellett a kereszt glóriáját Magyar vérrel öntöznünk gazdagon,

Mit ér, ha vitézségünk megcsodálták, Ha hálátlanság lett a jutalom?

Nyugat! Éretted hányszor síkra szálltunk, Miért raboltad el jogunk, igazságunk?

 

A szabadság szerelmét miért oltottad Ősapáink szívébe, Istenünk,

Rákóczi, Kossuth zászlót mért bontottak, Zsarnoksággal mért kellett küzdenünk?

Magyar szabadság! Mért vagy tűnő álom, Mért kellet nyögnünk Kufstein kínjait,

Mért halt meg az aradi tizenhárom, Mért zengett Petőfi lantja itt,

Mért véreztünk szent szabadság érted, Ha szolgaságot mért reánk a végzet?!

 

Meddig hordozzuk kínos keresztünket, Meddig búsul még a Turul-madár,

Visszanyerjük-e régi nagy nevünket, Lesz-e a Tátra fölött magyar határ,

Jön-e husvétja jognak, igazságnak, Ragyog-e itt szabadság csillaga,

Lesz-e bukása gőgös zsarnokságnak, Megvirrad-e fölöttünk valaha,

Ver-e visszhangot ez a kuruc ének? Árpád sarjai mind azt feleljétek:

van igaz Isten, én hiszek s remélek!”

 

 S a maradék magyar, ahogy fentebb írtam, 20 fájdalmas esztendőn át állhatatosan fohászkodott. Miként Úz Bence a feltámadásért édesanyja halálát követő vasárnapon a Hargita súlyos lombú fenyvesei alatt. Az erdő vadjaival, az ég madaraival, a rét virágaival, a cserefából faragott kereszt előtt. Oly nagy volt a hitük, hogy „ a kereszt pedig visszanézett rájuk.” S velük együtt fohászkodott a maradék magyarság is oly hittel, reménnyel,- meghallgattattak - hogy két évtized múltán visszatért Erdély-, a Felvidék-, a Délvidék egy része, s velük a Kárpátalja. Elképzelhetetlenül boldog, örömben, lélekben gazdag idők voltak! A diktátum –nagy formátumú politikusok jóslata szerint is - további súlyos európai bonyodalmakhoz, netán háborúhoz vezethet-mondták.  E folyamat része volt az első bécsi döntés, amelynek 2015 a 77. évfordulója! A két évtized alatti lepkeszárny-libbenésű reményeink látszottak részben megvalósulni, amikor is 1938.nov.1. után visszatért a Felvidék egy része, 11.915 nkm, 862.747 lakossal.(História, 2011/8.) „Az első visszatért magyar város 1938.okt.11.” állt Ipolyság pecsétjén, ahol e napon délben lépték át a magyar csapatok az ideiglenes határt.  vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk már nov.6.-án bevonult Komáromba, mely napon hazatért Párkány, Királyhelmec, Bodrogköz, míg nov. 7.-én Ógyalla,Torna. Nov.8.-án a VI. gyalogdandár bevonult Érsekújvárra, míg Rozsnyóra a miskolci VII. hadtest virágeső közepette. November 10.-én tért haza Kassa, Munkács, Ungvár. A kormányzó nov.11.-én részt vett a kassai dómban a nagyságos fejedelem, az Ő szerettei, és bujdosótársainak koporsói melletti Te Deum-ban.

  1. Somogyváry Gyula: „Kassa énekel”

„A régi dómban térdenállt a nép, a könnye hullt, a lelke reszketett. S ahogy fölmutatták élő Istenét s mea-culpázva jártak a kezek: valami titkos, bűvös fuvalom rezdült ott végig, minden padsoron S csodát hallottak azok, ott alant: huzatlan szólalt meg a vén harang, huzatlan szólalt meg apraja és bongott, bongott a torony dala…Már gördül a sírról a szikla, a kő, S lent, bent a dómban a térdelő nép fölkapta riadva lecsüggedt fejét, a lelke megrendült e szózat alatt, a könnye megáradt, akár a patak és tördelte búgva az egykori dalt, hogy áldja meg Isten az árva magyart! S hogy kizúgott a régi ének szárnya, fegyverbe állt a szurony és kaszárnya: „Torkukra fojtjuk! Indulj! Riadó! Templomkapuba vágtatott a ló, ököl, gépfegyver, puska fölvonult s ének, imádság – könnybe, jajba fult. A templom-küszöbön csattogott a ló s tajtékos szájból harsogott a szó: „Kassán nincs Himnusz! Vége! Értitek?” Egy szemhúnyásig állt a döbbenet, aztán – messziről megzendült az ének…- Ezerkilencszáz meg még harmincnyolcban Krisztus vezényelt a kassai dómban, s akárhogy üldözte Prága szuronya: azóta szól a lélek-orgona!”

( A felvidéki katonai műveletekben részben mint leventék, részben mint katonák részt vettek: Benedek László,Budai András,Csörgi Sándor, Üller András, Csörgő Sándor,Csereklye Lajos,V. Csereklye Sándor, Molnár István, Szűcs István, Sági László, Róka András,Bálint Mihály, Marosi János, Pistyúr István, Debreczeni József és Mihály, Debreczeni Sándor, Demény Sándor, Gyürki József, Kollár Mihály, Kristóf István, Marton József, Liptai Lajos, Nagyházú Lajos, Rajos József, Rácz József, Sági István, Sille István, Tóth János, L. Vaczó Sándor, Zsellár János.)

 „Azóta is különböző formákban láttatja magát az „Igazságot Magyarországnak!, Mindent vissza!”követelés. De kik adhatnak igazságot a magyaroknak? Azok, akik az adományozók voltak, vagy a kedvezményezettek?! Nyilván, egyikük sem! Csak a mindenható Istentől kérhetjük mind ezt, csak ő szolgáltathat igazságot a magyarnak! S miként eleink is így kérték hittel, egyszer 20 év után beteljesedett kérésük, a magyar ma sem kérheti másként az őt megillető jogot, igazságot! Így kérjük! Hittel, elszántsággal! (Lengyelország háromszor szűnt meg, mint ország. Abban, hogy ma is létezik, tényező az európai politikában, több,  mint bizonyos, hogy a katolikus lengyel nép hite, hazaszeretete voltak a legfőbb tényezők! Nem jelentéktelenítve a magyar lelkiség ebbe az irányba ható hatalmas mivoltát!)

(Szept.20-okt.4. között a református gyülekezeti teremben kiállítás tartatik a két bécsi döntés révén hazatért Kárpátalja, a felvidéki részek, és Észak-Erdély sorsfordulós napjairól.)

 

  1. Szalai István, 2015. június (Folytatás az augusztusi számban

A második bécsi döntés 75. évfordulójára: 2015. (II.)   avagy, ahogyan a magyar Haza visszafogadta, szeretettel újraölelte elveszettnek hitt, visszatérő gyermekeit…

Bizonyára imígyen imádkozhattak magyar véreink –és még sokféleképpen- az őseik földjén idegennek, hazátlannak tartott, mindenükben megalázott, életlehetőségeiktől megfosztott, minden alkotmányos jogot, törvényt felrúgó, keresztyén erkölcsi normát fel sem fogó, egyetlen – a kisebbségi jog érvényesítésére tett - ígéretet, önmaguk hozta törvényt semmibe vevő többség féktelen tobzódásának évtizedei alatt: (mely folyamat megszakadt átmenetileg a bécsi döntésekkel, de azóta is, emeltebb szinten, gőzerővel zajlik.)

Juhász Gyula: „Könyörgés szabadulásért”

Nyomorok mélyéből, bánatok éjéből, Fölkiáltunk Hozzád a kietlenségből, Ura seregeknek, atyja igazaknak, Mutasd meg hatalmad földi hatalmaknak.

Vérünket ontottuk, könnyünket öntöttük, Rettenetes évek zúgtak el fölöttünk, Fejünk koronája lehullott a porba, Reményünk vetését vihar eltiporta.

  Jöjjön a hajnal, Új diadallal, Jöjjön az élet, Szóljon új ének, Hallelujázzon Minden e tájon!

Kelettől nyugatig neved áldja minden, Régi fényt, új lángot adj nekünk, nagy Isten!

Pogányok jöttek be szent örökségedbe, Istenünk, hová tűnt szívünk régi kedve, Égi madaraknak lakomája lettek,  A földi vadaknak martalékul estek, Vérüket ontották, könnyüket öntötték, Akik szent hazánkat igazán szerették.”

Egy született francia nyelvész, aki a 20-as, 30-as években Magyarországon tökéletesen megtanult magyarul, - Aurélien Sauvageot-azt vallotta, hogy ismerte, tisztelte a magyarokat és történelmüket. Ő tette föl a kérdést magának: nem is érti, miért nem piroslik itt minden a kiontott magyar vértől? (Ő, miként vezető politikusai sem, - érthette meg az önmagának feltett kérdésre a választ!) Pedig, tisztelt honfitársaim! Bizony, a Kárpát- haza minden röge piroslik az ezer év alatt ama kiontott magyar vértől! De ezt rajtunk kívül senki sem látja meg, nem tudja, s nem is akarja megérteni.  Pedig ami kell hozzá, a - mi részünkről is,- a hazaszeretet lelki szeme, amivel ki-ki megláthatja, s átérezheti azt, mit jelentenek nekünk, ennek a szent Kárpát - hazának magyar vértől pirosló rögei!

A második bécsi döntéssel – 1940.aug.30.- visszatért Észak-Erdély, s a Székelyföld, 43.591km², 2.185.646 lakossal. (A História fenti száma.) (Így Magyarország területe 171.750 km²-re nőtt, 14.7 millió lakossal.)

1941 ápr. 14.-én a magyar csapatok befejezték a Bácska, a „baranyai háromszög”, a Muraköz és a Muravidék visszafoglalását. (Ezekben a hadműveletekben az alábbi tótfalusiak vettek részt: Bánhegyi Ferenc, Becsei János, Debreczeni József,Debreczeni Lajos, Hártó Mihály, Kristóf István, Benedek László, Csörgő Sándor, Jakab Károly, Kollár Mihály, Molnár István, Németh András, Pintér Mihály,Rajos József, Sille István, Supauer András, Vígh József.)

Ezek a tekintetet párásító tények, de nézzük, miként élték meg ezeket a sorsfordulós eseményeket a történelem egyes szemtanúi:

-Horthy Miklós kormányzó hadparancsából – 1940.szept.3. – „A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 20 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek…” (Meghallották ezt valakik is odaát?! Akkor, vagy azóta is valaha?!)

- Egy karpaszományos őrvezető emlékezik. „Egy rongycsomó biceg felénk…88 éves, járni sem bír…négykézláb mászik át az árkon, térdre emelkedik, kalapját leveszi s forró könnyek bugyognak ki szemeiből,…megérinti a magyar katonát, leborul a földre…szegény öreg magyar.”

1940.szept.5.   Szatmárnémeti, reggel 9 óra. A főtér temploma hatalmas tömeggel-miként egy bástya- körülvéve. Visszatért Érmindszent, Érszentmihály, Máramarossziget, Aknasugatag is.   Szeptember 6. Nagyszalontára a határvadászok vonultak be, az egész község magyar lakossága fogadta őket.    Nagyvárad, Szent László ősi városa is e napon tért haza, az állomástól a Körös partig virágszőnyeg borította az utat.  Virágeső és határtalan öröm, mondta egy váradi asszony. Továbbá: Székelyhíd, Margitta, Tasnád, Felsőbánya, Kapnikbánya, Borsa.   Szeptember 7. Nagybánya városa hazafias lelkesedéssel fogadta a bevonuló 11. dandár dunántúli katonáit. „Az útvonalon felsorakozott a 16 ezer lakosú város apraja, nagyja. A IV. hadtest parancsnoka örömét fejezte ki, hogy harc, vérontás nélkül tért vissza a város, „…amely mindig is a mienk volt és a mienk is fog maradni, amíg magyar él.” Mezőtelegd, Élesd, Szilágysomlyó, Magyarlápos, Naszód.  Szeptember 8. Zilah. A bevonulás előtt a románok ledöntötték Wesselényi szobrát, rajtaütöttek a magyar elővéden, aknát raktak a vonulók elé s a Meszes hegység útjain haladó katonákra több lövést adtak le.   Szeptember 8. Beszterce. „…a bevonulókat a lakosság mámoros lelkesedéssel üdvözölte…”( Esti Kurír ), Királyhágó, Kraszna, Zsibó, Bethlen…, Szeptember 9: Szamosújvár, Szászrégen… Szeptember 10.  Gyergyószentmiklós, ahol székely legények vonultak föl s a leányok csárdást táncoltak a honvédekkel, Boncida, Parajd, Korond. E napon érték el a Gyorshadtest alakulatai Marosvásárhelyt, Székelyföld fővárosát. Az öt nappal későbbi ünnepélyes fogadáson a IV.hadtest lovas-és gyorsalakulatai vettek részt. Míg a katolikus plébános a magyar-román megbékélésről beszélt, a román pópa, az ünneplők megrökönyödésére, Erdély elvesztéséről „papolt.” Szeptember 11. Bánffyhunyad, a negyvenezres református magyar Kalotaszeg központja. Több, mint ezer, színpompás népviseletbe öltözött kalotaszegi magyar fogadta a bevonulókat könnyezve. Mert eszükbe jutott, hogy a történelem hányszor akarta lekaszálni a magyar haza eme nemes virágerdejét ezer, meg még 20 év alatt. De a mező virágai közül az ártatlan liliom kisarjadt, mint ama bizonyos az oltár előtt. S ennek a magyarnak az énekhangja örökkön-örökké kihallatszott a reászakadt templom falai, faragott szószékének hamuja alól is. Ezért maradt meg! S ezért énekelte e napon is: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”Miközben egy tordai magyar egy marék tordai földet helyezett az Úrasztalára, ami előtt könnyezve letérdelt. A virágmintás, ősi fakazettás mennyezet alatt ülők dübörögve fölálltak, s a zsoltár pajzsát tartották fájdalmuk fölé: …”Te voltál és Te vagy erős Isten, És Te megmaradsz minden időben!” E napon fogadta az ünneplő marosvásárhelyi lakosság a csapatok többi részét. Pár nappal később nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok virágesőben, lóhátról szólt imígyen:”…határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott…” A kormányzói pár is eljött a székely fővárosba, ahol a kormányzó úr díszmagyarba öltözött egykori tengerészeivel is találkozott. A díszfelvonulást a 12. gyalogdandár, a 2. huszárezred, és a IV. gépvontatású tarackos tüzérosztály tette emlékezetessé. S csak nem mindenekfelett: szeptember 11. A kincses város,

Előző Az összes ingatlan előtti közterület rendbe lesz téve Visegrádon 2021 Jún 01 Következő Gyerekek éneklése az összetartozás napja alkalmából 2021 Jún 04
Hozzászólás { 0 }
Komment írása
Pipáld be

Támogatók: